article: GONDOLATOK AZ ÛRHAJÓBAN

Joseph B. Juhasz és Lester ShepardI. A vezérférférfiú alkonya? 
Nem akarok lenni se úr, se szolga.
Hérodotosz, 3.8.32.
A hetvenes évek vége felé Warren G. Bennis, a Cincinnati Egyetem rektora, hatttyúdalt énekel a nagy vezérek letûnésérõl. “Volt idõ, mikor a vezér döntött, pont. Egy Henry Ford, egy Andrew Carnegie egyszerûen ukázokat adott ki — mindenki gépiesen engedelmeskedett nekik.” (1) Ma az õ keze — írja — négy felõl van megkötve: saját management “csapata,” intézményén belül mûködõ befolyásos szervek, külsõ erõk és a média által. Ugyanebben a helyzetben vannak az üzleti élet vezéralakjai is. Pedig “az üzlet kultúránk sûrített lényege” –, Coolidge találóan jegyezte meg, hogy “America’s business is business.” (2)

Bennis magát a vezérek közé sorolja, s törzskarát “management team”-nek minõsíti, némi felfelé kerekítéssel, minthogy a hivatalos egyetemi zsargon csupán adminisztrátrorokról beszél. Úgy érzi, a tanári kar inkább a munkaköpenyesek kategóriájába tartozik, és tevékenységébe való beavatkozásukat mint vezetõi autonómiájának megnyirbálását kárhoztatja. Látásmódja nem különösen szokatlan, hiszen általánosan elterjedt az iskolára mint üzemre, a diplomásra mint termékre ( s ezzel kapcsolatban árúra) való utalás. (3)

A vezér manapság managerként kényszerül mûködni, panaszolja a továbbiakban Bennis, habár a kettõ közti különbség döntõ fontosságú. Ez a megkülönböztetés valóban hasznos. Ha a vezér/leader/chef/Führer e kontextusban való használatát megvizsgáljuk, kiviláglik: a jelentés magva (4) a képesség, amellyel a kérdéses személy egy csoportot önkéntesen dominációjának elfogadására bír, függetlenül attól, hogy utasításai önmagukban ésszerûek-e. Világos, hogy a katonatiszt, aki alárendeltjére revolvert fog, nem vezéri képességeivel ér el hatást. Ennek megfelelõen vezetõi rangban/beosztásban lehet olyan személy is, aki nem inherensen vezér.

Ezen az alapon értelem szerint managernek lenne nevezhetõ, aki mint egyfajta szellemi dispatcher valamely organizáció tagozatainak harmonikus összmûködését biztosítja, a vezérrel ellentétben éppen az ésszerûség elvei szerint. Funkciója tehát kevésbé vitatható. (5) Hatáskörének területét az ügyvitel-tudomány legalábbis elméletileg objektív kritériumokkal: algebrai egyenletek és valószínûségszámítás segítségével kutatja. A gyakorlat azonban korántsem ilyen egyszerû, mert egyfelõl a leader és manager szavak használatában átfedések vannak, másfelõl a managerek gyakran nem technokraták, hanem a manipuláció és a csúsztatás nagymesterei. A manipulatív manager szerepére tanulmányunk harmadik részében még visszatérünk.

Itt a jelen helyzet megítéléséhez legalábbis vázlatos történelmi visszapillantásra van szükségünk. A második világháborút követõ években az angolszász nyelvterületen a vezérség-“tudomány” erõsen behaviorista irányban fejlõdött és elsõsorban a kísérleti lélektan kutatóinak figyelmét vonta magára, habár többek között a politológusok és a fent említett, szûkebb értelemben vett ügyvitel-tudomány müvelõi is részt követeltek benne. Ugyanakkor a népszerû kiadványok áradata lepte el a könyvpiacot, megannyi tanácsadóval, aki az olvasóból gyorstalpaló kurzussal vezérférfiút ígért kovácsolni.

A kísérleti pszichológusok a maguk részérõl nem alaptalanul rótták fel a hagyományos lélektannak, hogy elméletei ellentmondók és bebizonyíthatatlanok — az ún. “karosszék-teoretikusok” ellenében õk szigorú objektivitással és kvantifikálható eredményekre számítva akartak bepillantást nyerni a vezetés rejtelmeibe, fõként abból a szempontból, hogy milyen vezéri stratégiák a leghatásosabbak. Elvetették a vezéri képességek /jellemvonások feltevését, mint mentalista tévhitet; helyette a vezéri viselkedésre összpontosítottak. Képesség és viselkedés között azonban éppen az õ módszereikkel élve a különbség gyakorlati szempontból (s õk a gyakorlat emberei voltak) nulla: mondjuk, ezt a kérdést: “Kedveli-e ön az olyan fõnököt, akinek humorérzéke van?”, így kell átírni: “Kedveli-e ön az olyan fõnököt, aki tréfálkozik?”, ha ki akarjuk kerülni, amit ez a fajta — egyébként még ma is elterjedt — megközelítés mentalistának nevez. A képességet vagy jellemvonást úgyis csak a viselkedésen, tehát a képesség megmutatkozásán keresztül lehet észlelni olyan gépezet hiányában, amely azt az agyban közvetlenül letérképezné. Paradox módon ez azonban szintén nem lenne tiszta behaviorizmus.

Ralph M. Stogdill, az Ohio State University neves professzora, sok évtizedes szakmai tevékenységét a vezérség-kutatásnak szentelte. Ennek tanúbizonyságát, egy monumentális, de amorf kötetet, (6) hosszú ideig mértékadónak tekintették. Terjengõsségétõl és ismétléseitõl megfosztva a munka fõként azt igyekszik megállapítani, vajon a tekintélyelvû vagy a megértõ — a szerzõ által eufemisztikusan struktúra-kialakítónak, illetve figyelmesnek nevezett — vezetõ (a) felel-e meg jobban beosztottjai elvárásainak, (b) tudja-e azok produktivitását növelni. Stogdill személy szerint a tekintélyelvû vezetést pártolta: ez szempont kérdése; kevésbé megbocsátható módon az adatokat is némi részrehajlással közölte, különösen ami a másik nagyszabású vállalkozás, Lewin, Lippitt és White 1938-ban megkezdett kutatásait illeti, akik viszont a “demokratikus” vezetõ mellett törtek lándzsát. (7)

Talán nem véletlen, hogy a bimbózó behaviorista vezetés-kutatás már kezdettõl fogva két táborra oszlik, az egyik oldalon a tekintélyre alapozó, a másik oldalon az együttérzõ fõnök/vezetõ módszereit pártfogolva. Figyelemre méltó, hogy bár az általa nyilvánvalóan helyeselt viselkedésû “struktúra-kialakító” vezér konkrétan egy keményen parancsokat osztogató és ellentmondást nem tûrõ egyén portréját festi meg az olvasó elõtt, Stogdill szó szerint elítéli az autokratikus vezetést. Noha a leadership definícióját úgy fogalmazza meg, hogy az eleve csak a tekintélyelvû vezérre illik (“strukrúra-kialakítás és -fenntartás”), (8) mégis helyet ad a “figyelmes” vezérnek, sõt a tesztek eredményeit is bizonyos objektivitással közli.

A máig is befolyásos tudományos megközelítés, melyet Stogdill munkája képvisel, azt a benyomást kelti: a szerzõ annyira elmerült a kérdõívek kiosztásának és a felmérések megszervezésének gondjaiba, hogy nem jutott ideje sem taxonómiájának átgondolására, sem az eredmények jelentõsegének megállapítására. Stogdill és tanítványai méltatlankodva visszautasították a rágalmat, hogy a vezetés hatalmi viszony lenne, mégis ez a passzus olvasható a mûben:

Egy csoport nagyobb hatalommal rendelkezõ [more powerful] tagjait rendszerint jobban kedvelik, mint a kisebb hatalommal rendelkezõket. Az elõbbiek nagyobb befolyást igényelhetnek maguknak, nagyobb befolyásra tesznek szert, és befolyásukat készségesebben fogadják el. Az egyes csoportok rendszerint jobban meg vannak elégedve, ha nagyobb hatalommal bíró tagok foglalják el a vezetõi tisztségeket. (9)

A koherens okfejtés akadályai közé sorolható továbbá a behaviorista gyanakvása minden kognitív folyamat iránt. Tudat elvégre talán egyáltalában nincs is; minek pocsékolja tehát idejét azzal, hogy gondolkodik szövege értelmén? Iowa, Ohio State és Michigan (ez utóbbi Likert vezetése alatt mûködõ) kutatócsoportjai a nyolcvanas évek végére többé-kevésbé elvesztették ugyan hitelüket , de a történeti munkák továbbra is tõlük számítják a modern vezetéskutatás kezdetét.

Ezeknek az egyetemi kutatócsoportoknak az összefoglaló jellegû kiadványait az is jellemezte, hogy — valamelyes bizalmatlansággal ugyan — igyekeztek legalábbis marginálisan tekintetbe venni vagy jók-voltak-még alapon megemlíteni a kognitív lélektan és a kognitív és experimentális lélektan határán tevékenykedõ pszichológusok és antropológusok elméleteit. Így került Stogdill szókészletébe az ötvenes években divatos struktúra a keményen parancsoló vezetõ leírására, noha ez a terminus itt kifejezetten félrevezetõ. Ehhez hasonló fogás a szerepelmélet beilllesztésének kísérlete a vezetéstudományba. Ami az introspektív beállítottságú lélekbúvár számára az identitás-kérdés kibogozhatatlan talánya, a vezérszakértõ

kezében frappáns egyszerûséggel a rangsor kifejezõjévé válik: a szerep itt nem más, mint státus, a státus lényege pedig az, hogy pontosan megszabja az egyén helyét akár az üzemi, akár a társadalmi ranglétrán. A szerepelmélet átferdítése mintegy keresztmetszetben mutatja az egész vezér- és managertan dilemmáját. Vitathatatlan, hogy egy apparátus eredményes mûködéséhez szükség van a feladatok és a munkakör kijelölésére és meghatározására, sõt irányító, összehangoló, kezdeményezõ munkára az illetõ szervek természetének megfelelõen: az államapparátusban közszolgálatra, egy gyárban ötletgazdag mérnökökre és különösképpen a részlegek közötti zökkenésmentes kommunkációt biztosító funkciókra. Ezek esetenként megfelelhetnek a manager legitím munkaterületének és az irányítói-vezetõi tevékenységet is súrolhatják. A szaktudomány, a propaganda és a praxis erre a tényre hivatkozva csempészi be a vezér nélkülözhetetlenségének mítoszát, hitelesítve a szemfényvesztést, manipulációt és népbolondítást, amelyek a való világban a vezéri hivatás ismérvei.

Az elsõ nagy behaviorista kutatások viszonylagos sikertelensége — ellentmondó és hasznavehetetlen eredményei — érezhetõ visszakanyarodást okoztak a vezetés tudományában. Az újabb munkák elismerik a vezéri képességek/tulajdonságok fontosságát és bizonyos fokig a kognitív lélektant. Szakértõi megállapítás szerint a tulajdonságokat, jellemvonásokat, képességeket nem szabad figyelmen kívül hagyni, már csak azért sem, mert a vezetõi és követõi képesség és készség egymást feltételezik, s a kettõ közötti különbség kisebb, mint azt korábban hitték. (10) Tudni való ezzel kapcsolatban, hogy az angol nyelvû mûvek a vezéri/vezetõi ténykedés alanyát általánosan elfogadott szóhasználat szerint követõnek nevezik, ami ahhoz a szokatlan gyakorlathoz vezet, hogy valamely vállalat, hivatal, üzem dolgozóit is követõkként említik. Ennek két arca van. Egyfelõl azt célozza, hogy a munkavállalók egy csapat tagjainak érezzék magukat, akik a fõnök, üzemvezetõ, tulajdonos, stb. irányítása alatt minden erejüket latba vetve arra törekednek, hogy a legnagyobb mennyiségû terméket a legjobb minõségben és a legkevesebb idõfecsérléssel állítsák elõ. Másfelõl az alkalmazott és a fõnök közötti érintkezést szigorúan alá- és fölérendeltségi viszonnyá, a munkát vallássá teszi, végsõ fokon egy oligarchikus berendezkedést biztosítva, ahol a nómenklatúra, az adminisztrátorok, managerek, a politikai és üzleti élet vezetõi uralkodnak egy underclass — a kisemmizettek osztálya — fölött. (11)

A két világháború közötti korszakban az amerikai értelmiség nagy részének orientációját a Dewey nevével fémjelzett demokrata-nivelláló törekvések jellemezték. A társadalmi és politikai hatalmat erõs bírálat érte, és az oktatásban a progresszív nevelés doktrínája kezdett érvényesülni. Ennek megfelelõen alakult ki a hatalmát megosztó, beosztottjainak véleményét figyelembe vevõ vezetõ arculata. Ez a fejlõdés nem volt paradoxia nélküli, hiszen az államháztartásban bevezetett szociális érzékenységû elhatározások kezdeményezõjét, Franklin Rooseveltet a nagy karizmatikus vezérek közé sorolják. Hasonló ez a háborúellenes háború dialektikájához. A jelen tanulmány a hatalom roppant kiterjedésû problematikáját a vezetés szemszögébõl tárgyalja, így itt csak utalásszerûen említjük meg, hogy ez a tendencia a hatvanas évek végére egyben kulminálni és zátonyra futni látszott. Újraválasztása alkalmával Nixon állítólag azt a megjegyzést tette bizalmasai elõtt, hogy ezzel a nappal befellegzett az “engédekeny társadalomnak.” Nixon elbukott, azonban a Reagan-Bush kormányzat, majd az 1994-es republikánus forradalom új tetterõt öntött a hatalom bajnokainak soraiba. Mikor tehát, mint fentebb jeleztük, a vezetéskutatás némiképp visszakanyarodik a képességek elismerése és általában az elmélet felé, az õ konzervatív optikájuk is kifejezésre jut.

Ennek az optikának egyik jeligéje a karizmatikus vezérlet. Max Weber 1921-2-ben megjelent, 1947-ben angolra fordított Wirtschaft und Gesellschaft címû munká- jában ugyan a legitimitást kizárólag szubjektív értelemben tárgyalta, a vezetésrõl szóló amerikai mûvek azonban Webert gyakran úgy kommentálják, mint a karizmatikus vezérség objektív legitimitásának szószólóját. A karizmatikus vezérnek angol nyelven könytárra rúgó sajtója van, s ezek túlnyomó része szerepét pozitíven ítéli meg. Abraham Zaleznik, a Harvard Business School tanára szerint az igazi vezérek ma hiányoznak. Arra a vádra, hogy a vezérkiképzés elitista (megjegyzendõ, hogy amerikai szóhasználatban elit alatt a politikai hatalom kivételezettjei értendõk), így válaszol: elitistának nevezhetõ-e a koncepció, hogy kiválasztott egyéneket képezzünk ki arra, hogyan kell követõket toborozni? (13) Zaleznik szerint a karizmatikus vezér a Riesman híres müvében (The Lonely Crowd) felállított tipológiában az inner-directed, vagyis a saját értékrendje által irányított embert képviseli. (14) Thomas E. Cronin, a vezérségtan professzora megjegyzi, hogy “amerikai kulturális hagyomány szerint a vezérség elitista, s így antiamerikai jelenség,” (15) majd néhány sorral lejjebb hozzáteszi: “mi szeretjük azt hinni, hogy nálunk akárkibõl lehet nagy vezér [top leader].” Nyilvánvaló ellentmondás van e két állítás: “az amerikai állampolgár elítéli a vezérséget, mint elitizmust” és “áltatja magát azzal, hogy hazájában mindenkibõl lehet vezér” között, ahogyan oxymoron a nem-elitista vezérképzés. A demokratikus vezér fából vaskarika, de ennek felfedezése valami válaszfalba ütközik még az értelmiségi amerikaiak agyában is.

James McGregor Burns és B. M Bass (16) terminológiájukban karizmatikus helyett az annak nagyjából megfelelõ transzformáló vagy transzformációs vezér kifejezésre tértek át. Nyomukban két pszichológus professzor, Karl W. Kuhnort és Philip Lewis személyiségelméletet állított fel közvetlenül Robert Kegan fejlõdéspszichológiai munkájára támaszkodva. (17) Kezdeményezésük sajátos példáját szolgáltatja annak, miként lehet egy tételt közvetítõkön keresztül annyira meghamisítani, hogy végeredményként az ihletõk szándékával homlokegyenest ellenkezõ tanulsághoz jutunk. A jelen esetben Piaget, Kohlberg és Chomsky fedezhetõ fel az elmélet mélyén. De mire harmad- vagy negyedkézbõl Kuhnorthoz és Lewishoz érünk, a mélystrukúra és a fejlõdési szakaszok gyakorlatilag azt bizonyítják: minél magasabbra kapaszkodik valaki a politikai, vállalati, katonai, stb. ranglétrán, annál igazságszeretõbbé, becsületesebbé és önzetlenebbé válik, sõt meglepõ módon annál egyenlõség-elkötelezettebbé is. (18) Tudjuk, minden állat egyenlõ… és a sikeres egyenlõ ember a jó ember.

A vezéreknek hozsannázó sajtó és tudomány képviselõi nem sorolhatók fel egy rövid esszé keretében. A dicséretinflációnak megfelelõen a karizmatikusból transzformációs, majd varázsos (19) vezér lett. Ismertetõ jegye a látomás (vision) — a látomásos vezérletnek önmagában számottevõ irodalma van. Itt szorítkozunk egy tanulmány rövid ismertetésére Marshall Sashkin tollából. Sashkin az Egyesült Államok oktatásügyi minisztériumának magas beosztású tisztviselõje és a tárgy elismert szakértõje. A vezéri víziónak három fõbb aspektusa van, írja a szerzõ. (20) Elsõ ezek közül maga a víziózás (fordításunk nem parodikus: a szó igei használata angolban is újítás). A vízió-fogamzás bizonyos kognitív készséget igényel, teszi hozzá. Hatásos ügyvezetõ látnokoknak szüksége van legalább ötévi, de gyakrabban tízévi, vagy ennél is hosszabb víziózásra. A továbbiakban Sashkin áttér nevezetesen az oktatási intézmények igazgatói számára ajánlott látnoki tevékenységre. A példás vezetõ az igazságot tartja szem elõtt. Azonban, folytatja Sashkin, az igazságnak több meghatározása lehetséges; a sikeres vezér olyan igazságokat fogad el, melyek céljai eléréséhez segítik. Ha ez a szemlélet erkölcsi nehézségekbe ütközne a vezéri szerepre pályázó személy számára, gondolja meg: “az erkölcsös jellem fejlõdésének egyik feltétele, hogy különbséget tudjon tenni a között, ami helyes, és ami mûködik.” (21)

Most vizsgáljuk meg kissé behatóbban az ellenáramlatot. Már elõljáróban említettük, hogy Bennis panaszkodik: a vezetõ ma képtelen akaratát keresztülvinni.

Alaptézisünkhöz tartozik, hogy a történelem hosszú távon, legalábbis az utolsó ötezer év perspektívájában, kedvez a demokrácia ügyének. Az Egyesült Államok társadalmának is egyik éltetõ forrása a demokrácia. F. D. R. kora úttörõ újításokat vezetett be; az õ nemzedékéhez tartozó gondolkodók kezdték elõször rendszeresen megkérdõjelezni a pusztán tekintélyre épített szervezetek legitimitását. Még a mérsékelten konzervatív szakértõk is szinte magától értetõdõnek tartják ma, hogy a hatalom a jövõben egyre inkább diffúzionálódik, a management az önálló ügyvitel irányában fejlõdik, az alkalmazottnak részesülnie kell a vezetésben, a vezetettek kisebb elemekre fognak osztódni, s ezeken belül is az önkormányzat elve érvényesül. Time, a nagyjából ennek a beállítottságnak megfelelõ népszerû orgánum 1994 végén nagyszabású riportot szentelt a vezérség jövõjének az Egyesült Államokban. Cikkírója, Lance Morrow (22) elveti a hatvanas évek kötelesség helyett jogokra és járulékokra hivatkozó kultúráját, egyértelmüen a vezérek nélkülözhetetlen volta mellett foglal állást, de egyúttal elismeri, hogy a vezetés fogalma már nem felel meg a hagyományos kereteknek, mert a vezér, akire ma szükség van, egy mûveltebb, jobban informált szavazótáborral találja magát szemben. “A hálózatok és a konszenzus révén mindenki részt fog venni a vezetési folyamatban,” írja egy szakértõ. (23) Alvin Toffler sokban vitatható, de érdekes meglátásokban gazdag könyve, The Third Wave (24) is erre a következtetésre jut, a jövõ fejlõdését a közvetlen demokrácia irányában jelölve meg.

Robert E. Kelley, a Carnegie-Mellon Egyetem tanára, A követõk dícsérete c. tanulmányában példákat sorol fel a közvetlen ügyvitellel eredményesen mûködõ vállalatokról; szorgalmazza a feladatok legalacsonyabb szintre történõ átruházását; rámutat, hogy vezetõ nélküli csoportok, amelyek minden tagja egyenlõ felelõsséget vállal a célok elérésének érdekében, olykor igen produktívnak bizonyulnak. A követõi szemlélhetõ úgy is, mint a vezetõével egyenlõ, habár attól eltérõ tevékenység, írja. A szervezeteknek módot kell találniuk arra, hogy a követõket teljes társi rangra emeljék. Mindazonáltal a vezetõi szerep megmarad. A vezér operatív definíciójának legfontosabb eleme a vezetés vágya , ami mûködésének érvényességét igazolja. (26)

Vezetõ és követõ egyenlõségének hangoztatásán is túltesz Robert K. Greenleaf, aki a szolgavezér alakjában újszerü terminusra bukkant. (27) Greenleafet, az MIT, a Ford Alapítvány, az R. K. Mellon alapítvány, a Lillie Endowment és a Brookings Intézet tanácsadóját, Hermann Hesse Die Morgenlandfahrt c. regénye inspirálta. A regény hõse, Leó a szolga szerepében kísér el egy társaságot mítikus utazásán. Egy napon Leó eltünik, és a csoport felbomlik. Késõbb az elbeszélõ felfedezi, hogy Leó az utazást megszervezõ Rend fõnöke, egy nagy és nemes vezér. Új erkölcsi elv van kialakulóban, mondja Greenleaf, amely azt tartja, hogy a követõ által a vezér szolgai helyzetének viszonzásaként szabadon és tudatosan a vezérnek adott hatalom az egyetlen engedelmességre méltó hatalom. (28) Bár a vezér mint szolga képzetében lehet bizonyos ellentmondás, ismeri el a szerzõ, a világot általában az ellentmondások jellemzik. (29) A létezõ helyzetben ma még szükség van a hatalommal felruházott tekintélyre. A társadalom azonban átalakulóban van, a magán és közös szektor határa fokozatosan elmosódhat a nagyvállalatok esetében — a tulajdon jogi szabályozása egyenlõre megválaszolatlan kérdés. (30) A szolgavezér-koncepció pontos gyakorlati jelentése homályos marad a mûben azon túl, hogy az ilyen vezér szerény és elfogulatlan. Kitünik azonban, hogy Greenleaf a vezetést a megbízott vagyonkezelõk (trustees) számára szeretné biztosítani hiszen, mint mondja, mûködésük alapja eo ipso a bizalom.

Hasonlóan szerény, sõt kifejezetten kellemes ember benyomását kelti a Peter M. Senge által az olvasó elé varázsolt vezérférfiú. (31) A metanoia — az értelem egyfajta átszellemiesítése, a gnosztikus tradícióban a megosztott intuíció ráébredése a legmagasabb, vagyis Isten közvetlen megismerésére — a tanulás mélyebb jelentése.

(32) Az Újítás Társulás alapító partnereként Senge ezt az ezoterikus tudást leheli a Ford Motor, Digital, Procter & Gamble és egyéb nemzetközi cégek összesereglett, manageri minõségben ténykedõ idealistáiba. Nem megvetendõ feladat ez, hiszen — Senge szerint — az üzlet az egyetlen intézmény, amelynek esélye van rá, hogy a világban lévõ igazságtalanságokat orvosolja (33). A szerzõ akkor eszmélt rá erre, mikor az MIT-n vezetõ személyiségekkel találkozott, akik decentralizált, nem-hierarchikus típusú magánvállalatok épiítésén fáradoztak. Megértette, miért az üzlet az újítások terepe a nyitott társadalomban: az üzlet a végösszeget tartja szem elõtt (34).

Ennyi jóakarat, önzetlenség és alázat mellett elsõ pillantásra nem látszik érthetõnek, miért van olyan tátongó szakadék a vezetõk és a munkások keresete között éppen az Egyesült Államokban, amely ezeknek a kezdeményezéseknek a színhelye; miért sûlyed a minimálbér vásárlóértéke olyannira, hogy abból ma nem jut a munkavállaló szállásának kifizetésére; miért nõtt gigantikusra az utóbbi években a multinacionális korporációk bevétele; miért csökkent a szakszervezetek befolyása; miért rajzolódik ki egyre fenyegetõbben a veszély, hogy a társadalom a gazdagok és a nincstelenek hermetikusan elkülönített kategóriáira oszlik? Felmerül a gyanú, hogy e sok fraternizálás, vállveregetés, meleg kézszorítás és megnyerõ vigyor mögött a vezérek készséges gályarabokat szándékoznak kiképezni, miközben a saját lelkiismeretüket is azzal áltatják, hogy õket a világ sorsa iránti törõdés fûti. A vezér és a vezetettek azonos szintre hozása vagy éppenséggel szerepcseréje nem lenne más, mint rituális tánc, melyet azért lejtenek el, hogy a metafora káprázata elvakítsa a szomorú valóság képét?

Érdekes fejlemény, hogy a vezetés- és managertan jelentõs szárnya az utóbbi években okkult, misztikus fogalmakra összpontosít. Ez az iskola nem annyira a kíméletlenül számonkérõ, mint a megszállott, profetikus, látnok fõnököt állítja elénk. A kívülálló számára groteszknek tûnik, hogy egy fogkrém- vagy rajzszöggyár igazgatója víziók hatása alatt tervezi ki az eladási stratégia etapjait. Ez talán annak az elismerése, hogy egyfelõl a vezérlet nem szaktudás kérdése, másfelõl az állítások és a tények közötti kapcsolat elhanyagolható a propagandára beállított helyzetben.

“[A vezérnek] azon kell igyekeznie, hogy megerõsítse a kollektív fantazmagóriát (vagyis a vallás és erkölcs fennálló rendszerét)… hatékonyságának mértéke, hogy milyen fokig sikerül túltennie magát társadalmának normatív megkötésein. […] Könyörtelennek kell lennie… opportunizmusát sikeresen az örök igazságok ernyõje mögé rejtve,” vallja Frederick G. Bailey Humbuggery and Manipulation: The Art of Leadership [Szemfényvesztés és manipuláció: a vezérség müvészete] (35) c. tanulmányában. És: “nincs vezér, aki megtévesztés nélkül életben maradhatna. […] A vezérség és a gonosztettek karöltve járnak.” (36) A brit születésü szerzõ, aki hosszú etnológusi pályafutásra tekint vissza, állításait angol, amerikai és indiai példákkal támasztja alá. A dörzsölt vezér Bailey szerint úgy õrzi meg hatalmát, hogy civilizációjának ellentétes és párhuzamosan létezõ értékeit kijátssza oly módon, hogy mindig a számára kedvezõ oldalt választja, s így egy lépéssel ellenfelei elõtt marad.

Az emberi lény sajátos alkatából, illetve a közlés szintaktikai szerkezetébõl adódik, hogy nincs olyan kijelentés, amely egyrészt a színleléstõl teljesen mentes volna, másrészt ne tartalmazná az igazságnak valamely szikráját. Habár Bailey látlelete majdnem biztosan közelebb jár az igazsághoz, túlzás volna egyszerûen hipokritának minõsíteni az iskolát, melynek állításait Kelley, Greenleaf és Senge képviseli. Ismételjük, hogy a történelem tanúsága szerint az egyenlõség, demokrácia és az emberi jogok hosszú távon fokozatosan érvényesülnek az emberi társadalomban. Ez a fejlõdés talán nem szükségszerû és a jövõre nézve sem biztosított, de rendkívül valószínû. Nehéz megállapítani, hogy adott estben egy vállalati vezetõ vagy politikus, aki az egyenlõséget hangoztatja, markába nevet-e vagy õszinte. Ez a helyzet alakulását tekintve nem is mindig fontos kérdés, mert gyakran a képmutató szándékú nyilatkozatok megbosszúlják magukat: a füllentõt szaván foghatják. Akármilyen messze is járnak egy ideális megoldástól és egyben saját eszményeiktõl, a szociális piacgazdaság rendszerével mûködõ fejlett államok tagadhatatlan elõnyöket biztosítottak polgáraik érdekében, sõt érvelhetõen a Föld népeinek prosperitását is elõmozdították és fõként remélhetõleg elõmozdítani fogják. Elfogult az az álláspont, hogy az európai civilizáció és a kapitalizmus kizárólag kizsákmányolást, a technológia dehumanizálódást és elidegenedést hozott. Jelenleg ugyan inkább hullámvölgyben vagyunk, amihez hozzájárulhatott, hogy a Szovjetúnió felbomlását némelyek úgy értelmezték, mint a jóléti állam csõdjét,a kíméletlen szabad verseny igazolását, és a nyereségre alapozott életvitel végérvényes gyõzelmét. A jelen túlkapásait elõreláthatólag meg fogja fékezni a kiegyenúlyozó folyamat, amely általában a demokráciák erényei közé tartozik.

A mi álláspontunk értelmében sem vezérekre, sem követõkre nincs szükség, amennyiben az elhatározásokban, a döntésekben az értelem és a tapasztalat érdemi bizonyítékai szolgáltatják a legjobb kritériumot. Az ismeretek, a tudás és a közléstechnika fejlõdése minden vadhajtás, tévút, ámítás és idõleges visszaesés ellenére is egyre jobban aláássa a vezérség mûködési terét. Vezérek még sokáig lesznek közöttünk, de hatalmuk elõreláthatólag lassan mérséklõdik. A hatalom ma még óriási, azonban a legjentõsebb változás az, hogy egyre inkább áttételes és közvetett, mint elemi és durva formájában hat. A katonai és politikai hatalomból a túlsúly átterelõdik a gadaságira, de ezek egyike sem foglalja el már a középpontot. Hasonlóan ahhoz, ahogy néhány évtizede a kritikusok érzékelni kezdték, hogy az irodalom már nem az irodalomban van, paradox módon megfogalmazva a hatalom ma már nincs a hatalomban. A középpontot nem a hadvezér vagy államférfi, sõt ezek helyében sem a vezérigazgató foglalja el, hanem maga a tartalomnélküli semmi: a híresség. Ezt az érdekes jelenséget vizsgáljuk meg tanulmányunk következõ részében.

II. A semmi apoteózisa 

A minap egy divatos fényképész bebocsátást nyert Michael Jackson színe elé. A rock bálványa, akit törzskara vett körül, tetõtõl talpig gézkötésbe volt bugyolálva, a kötésbõl pedig csurgott a víz egy padlóra helyezett edénybe. A fényképész dermedten meredt a jelenetre. Úgy rendelte volna a kegyetlen sors, hogy szemtanúja legyen a tragikus eseménynek, amikor Jackson, a világ legnagyobb celebritása — elolvadt ?

Megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy Jackson csupán stratégiai megbeszélést folytat tanácsadóival, miközben bõrfakító-kúrát tart. A kép azonban megkapóan allegorikus: a világ legnagyobb híressége elolvad, mint a hóember, s marad a semmi, amibõl összegyúrták. Ez a negyvenhez közeli Barbie baba se fiú, se lány; se fehér, se fekete; némiképp folytatása Marilyn Monroenak, akirõl szintén azt mondták, hogy semmi sem valódi rajta. Jacksonon is minden hamis, ez nyílt titok. Éppen ez a titka. Ezáltal tökéletesen behelyettesíthetõ: nincs korhoz, nemhez, fajhoz kötve, és ha elolvad, nem marad belõle semmi. Ennél is megfelelõbb, hogy nem is ért semmihez. A média kritikusai táncos énekesként csodálják, valójában persze nem konyít úgyszólván semmihez, amire bárki ne lenne képes: hasonlóan a többi rock és pop hõshöz, akárki, akinek a lábujjára lépnek, tud úgy visítani és ugrálni. Ezzel is mindenki tisztában van, hacsak nem készakarva ámítja magát — ami ugyan a rock-imádat eléggé gyakori velejárója.

A média kigyártotta a tökéletes, senkit. Ennek a teljesítménynek a jelentõsége, hogy akárki képes azonosítani magát vele. Korunk felfedezése, hogy nem szükséges érdem ahhoz, hogy valakit csodáljunk. Az érdem és a hír különvált.

Valóban új ez a jelenség? Az, de megvoltak az elõzményei. A régmúlt — a mítosz, a mese, a vallás — kiemelkedõ alakjai csodákat mûveltek; vagy óriási képességekkel vagy rendkívüli akaraterõvel rendelkeztek. Az istenek természetfeletti tettekre voltak képesek, a nemzeti hõsök bátrak, a szentek önmegtagadón jók voltak. Természetesen más kérdés, hogy a történelem hõsei valóban használtak-e az emberiségnek; itt az érdem csak szubjektíven értelmezendõ. A hagyományos hõs, hadvezér, fejedelem, király érdeme erõsen a might is right, vagyis a hatalom mint erény kritériumára épült. Ugyanakkor az osztályrendszer természetesen az egyéni érdem ellen mûködött, bár jellegzetesen az uralkodó osztály ideológiája a fennálló rend s így az öröklõdõ kiváltságok erkölcsi igazolását posztulálta — a nemesember nemesebb ember nek is számított. Az iparosodás kezdte megbontani a merev osztályrendet, s ezzel arányban kínálkozott nagyobb tér az egyén, így az egyéni érdem számára is. A 18. század feltörõ új társadalomfilozófiája az univerzalitást és az egyenlõséget tûzte zászlajára, de egy olyan sémában, ahol a burzsoázia volt hangadó és a szabad verseny biztosította az egyéni kezdeményezést.

Ha a mai jelentésében vett hírességhez vezetõ utat az uralkodó alakjának változásán keresztül igyekszünk bemutatni, az átmenetet a 19.-20. század képviseli, ahol az uralkodó már a polgár, így némileg az átlagember mintaképe: Louis-Philippe, maga a polgárkirály; Ferenc József, aki ferencjóska kabáttal, oldalszakállal könnyen utánozható, mert egyébként középszerû; s így Viktória, V. és VI. György, a királyságok utolsó sztárjai. Mint — legalábbis image-ukban — átlagemberek, õk már bizonyos fokig a mai értelemben voltak hírességek.

Az átlagembert megtestesítõ uralkodó esete némileg hasonló a sport- emberéhez, ezért alkamas az átmenetre. A sportélet hõse rendkívüli teljesítményre képes ugyan (ennek megfelelõen a rajongás, amely a sportembert ma körülveszi, nem is közelítheti meg a celebrity -ét, tehát a rock és pop bálványáét , aki a kristálytiszta senki), de amit tesz, annak semmi reális jelentõsége sincs: a világ során nem javít és nem ront, aki nagyobbat ugrik vagy jobban tud kosárba hajítani vagy lyukba gurítani egy labdát. A sportember ügyessége szempontjából kétségtelenül rendkívüli, de azon felül többnyire semmitmondó, szürke ember, mint a népszerû polgárkirály, akit csak egy körülmény tesz kivételessé: származásának köszönhetõ örökösödési joga. Az uralkodó esetében a hírnév záloga még a hatalom, bár a szóbanforgó uralkodók egyre inkább csak szimbolikusan gyakorolták a hatalmat. És a 20. század végén már nincs király vagy királynõ, aki azzal áltathatná magát, hogy Elvis Presley, a Beatles vagy Madonna népszerûségével versenyezhet. Amint John Lennon megjegyezte: “The Beatles are bigger than Jesus.”

A közvetlen átmenet a jelen helyzethez a celebrity egyenes elõdje, a színész, aki ideális jelölt annyiban, hogy hivatásából kifolyólag esszencia-nélküli. Foglalkozásának sajátos velejárója, hogy mennél folyékonyabb füllentõ, annál különb mesterségében, de ez nem prima facie csalás, hiszen a nézõ tisztában van a színpad konvencióival. A modern színész iránti hódolatnak az alapja még, legalábbis feltételezetten, alakításának élethû volta, de éppen a leginkább ünnepelt mûvészek tipikusan “saját magukat” — jobban mondva azok sztereotíp képzõdményeit — adják, ami már a posztmodern celebritás elõfutára.

A színészi tevékenység ugyanakkor metaforája a legmélyebben, ha úgy tetszik ontológikusan emberinek, amennyiben kivetíti az autenticitás problémáját, a tényt: életfogytiglan arra vagyunk ítélve, hogy bizonyos értelemben játsszuk önmagunkat; a külsõ szín a belsõ színpad tükörképe. Ez a színház igézetének egyik lényegbe vágó, de általában be nem ismert oka: nem szeretjük bevallani, hogy belsõ létünk megosztott, hogy érzelmeink és elhatározasaink ingadozók.

A színpad vonzóerejének másik fontos oka éppenséggel az elõzõ visszája: a drámai megjelenítés megerõsíti a nézõ önmagáról alkotott képét. Az istenember: Tammuz, Adonisz, Ozirisz, a mitológiai hõs, a szent is felmutatta, példázta az emberi lényt és életet, megszilárdítva a kultusz vagy vallás követõjének én-fogalmát, az illetõ kultúra elõítéleteinek, kívánalmainak megfelelõen. A különbözõ korok arisztokratái, a királyi udvar is bizonyos fokig színre vitte, el- vagy megjátszotta a nép számára az embert, amilyennek lennie kellene . A közember azonosulási lehetõsége itt még sokkal kisebb volt mint, mondjuk, az alkotmányos uralkodók korában, akiket már részben hivatásos image-managerek alakítottak.

Ez a funkció megmarad a kortárs celebritás esetében is. A minden hirdetésoszlopon látható, minden tömegközlési eszközön jelen lévõ celebrity realizálja, megerõsíti a rajongó énjét, aki abban a hitben él, hogy kettejük egy szînten mozognak. De míg az elõzõ archetípusok (a relatív, a kultúra egyediségéhez illõ) érdemre vagy valamely más, kívánatosnak tekintett különbözõségre alapoztak — így például a két világháború közötti kor hagyományos sztárja még szép kellett, hogy legyen — a legsikeresebb posztmoden celebrity kiüríti magát: így minden egyes híve számára a legnagyobb lehetõség kínálkozik arra, hogy saját lényét az imádottba ágyazza. A rajongó egy ûrt tölt ki.

A kritikusok ugyanakkor szuperlatívuszokkal halmozzák el a celebritást. A Beatles, négy nagyszájú, kórusban brekegõ suhanc “Liverpoolt a világegyetem kulturális középpontjává tették,” írta egy kommentátor. Ez egyfajta paktálás, mediatizáció a híresség és rajongói között. Amirõl itt szó van az, hogy a mûbíráló a rock-bálvány álarca mögött a rajongót magasztalja. Ennek a játékszabályok szerint mindkét fél szemet húny annak érdekében, hogy a rítus avagy mûtét, a bálvány és a kultusztag misztikus fúziója, sikeresen végbevihetõ legyen. Az inas, aki sapkáját a levegõbe hajítva üdvrivalgással futott az uralkodó hintója után is bizonyos értelemben magának éljenzett, hiszen a király a nemzetet szimbolizálta. “L’état, c’est moi,” ez a metonímia könnyen visszafordítható, ami pontosan meg is történt egy évaszázaddal késõbb, mikor “le peuple est souverain” a forradalom jelszavává vált. Ez akkor jobbára csak jelszó is maradt.

A mai helyzetben se szépség, se kék vér, se tehetség, se hatalom nem választja el a fan -t (nem érdektelen, hogy a szó a fanatikus rövidítése), a rajongót hõsétõl, tehát látszólag egyenlõk, a nézõ sokkal könnyebben ünnepelheti magát választott rock énekese személyében. Így tehát a híresség jelen apoteózisa az egyenlõség, a demokrácia, a testvériség diadala lenne: az ideális társadalom egyik próbaköve éppen az, hogy az egész emberi nemmel, annak minden tagjával azonosulni tudunk-e.

Embertelen fejlõdésnek számít, hogy — úgy tûnik — rájöttünk: a csodálathoz nem kell érdem? Nem, mert feltételezhetõen mindannyiunkban minden idõktõl fogva megvolt a vágy arra, hogy elfogadjanak, becsüljenek, és éppen az látszik a legegyszerûbb megoldásnak, ha a megbecsülés eléréséhez nincs szükség nehéz feladatok teljesítésére, önfeláldozásra, próbatételekre, mint a mesebeli hõsnek, aki a királykisasszony kezéért vetélkedett. Az uralkodóknak többé-kevésbé befellegzett, a királynõ csüggedten mereng ingatag trónján, rezesbandája takarodót fúj, a királykisasszonyt viszont különkiadásban kapjuk és rendkívüli adásban foghatjuk. Lady Di: híresség; korunk gyermeke.

Tehát akkor most a helyes irányban haladunk? Így lehetne kifejezni: a jó ügy kisiklott, mellékvágányra, tévútra jutott; vagy esetleg találóbban: egy általánosságban kedvezõ fejlõdést parazitikusan kihasználnak. Ezt igyekszünk megvilágítani az alábbiakban; tanulmányunk harmadik részében pedig az egyenlõség és érdem kapcsolatának ezzel összefüggõ kérdésével foglalkozunk a fejlõdéstani etika szemszögébõl.

Amikor a híresség-rajongó úgy hiszi: a legalacsonyabb közös osztó apoteózisával sikerült a hírességbe kapaszkodva önmagát is mennybe csempésznie, becsapás áldozata lesz habár, Adamov szavával élve, minden áldozat egyúttal hóhér is, s minthogy ámítása nincs öncsalás nélkül, saját maga készséges hóhérjává válik. Madonna a képernyõrõl egyenesen a fan szemébe néz: “szeretlek,” suttogja, s mivel biszexuálisnak vallja magát vagy legalábbis image-ét annak alakították, ez a földön minden halandónak szól. A hús-vér Madonna ezzel szemben bekerített fellegvárban él; ha egy híve csak a kapú elõtt megjelenik, testõrök utasítják el; a makacs rajongót rendõri õrizetbe veszik és a mûvésznõ ügyvédei nyomban pert varrnak a nyakába. A gyakorlatban a híresség megveti imádóját, vagy legalábbis igyekszik menekülni tõle.

Ez nem is meglepõ. Hollywood csillagai az átlag polgár szemszögébõl az ég fiai; emberek életük legnagyobb élményei közé sorolják, ha egy sztárt az utcán megpillantanak, azt a ritka lehetõséget nem is említve, hogy a híresség köszöntésüket viszonozza. Mégis, a public relations, a propaganda mesterei olyan csodálatos ügyességgel mûködnek, hogy a nézõ a híresség személyes barátjának hiszi magát, születésnapjára házi készítésû süteményt küld neki, levélben tudatja vele minden gondját-baját, s tényleges barátai körében keresztnevén említi. Minthogy pedig õ a hírességgel egyenlõ színten áll, tényleges környezetét lenézi — úgy, ahogy a való világban a bálvány õt veti meg –, kapcsolatait elhanyagolja vele, házastársát únja, és csak arra a percre vár, mikor imádottjával a képernyõ hangulatvilágításos intimitásában megint együtt lehet.

A celebritás éket ver az ember és való környezete között. Ugyanakkor azonban látszólag hidat is épít azáltal, hogy két fan egymásnak áradozhat a bálványról; tehát közös nyelvet teremt csodálói körében. Feltehetõleg Bosznia szerb és muzulmán oldalán vagy Belfast katolikus és protestáns negyedeiben a fiatalok ugyanazokért a videókért rajonganak. Mégis készek egymást gyilkolni. A jórészt Hollywoodból irányított nemzetközi rock kultúra azzal az igénnyel lép fel, hogy világszerte kiegyenlíti az ellentéteket. Lehet, hogy ennek van valami reális alapja, egyenlõre azonban nem sok jel mutat ebbe az irányba.

A videók ugyanis sokszor kettõs üzenettel dolgoznak: explicite a szeretetet és együttmûködést, implicite gyakran/jobbára a rombolást és gyûlöletet sugalmazzák. Jackson a békérõl dalol, közben azonban baltával ablakokat zúz be, alteregója egy párduc; a power rangerek is a békéért állnak ki öklözve, rúgva. A heavy metal hõsei a Band Aid kezdeményezõi között voltak. Ilyen nemes gesztusoktól eltekintve azonban a nehézfém mûvészei különösebb köntörfalazás nélkül a kegyetlenség és brutalitás képviselõi; az õ esetükben aligha lehet szó kettõs üzenetrõl. És valljuk be: mind a kétszínûség, mind a brutalitás az ember lehetõségei közé tartoznak. Emberi tulajdonságok, hacsak az ember fogalmát nem normatív alapon állapítjuk meg. Ilyen értelemben sajnos a legkártékonyabb hatású híresség sem embertelen. A híresség — a jelen szóhasználatban a Hollywood által pályára állított alany — valóságos emberi ösztönöket és érzelmeket testesít meg, mégha alakja szintetikus és mesterségesen elõállított is. Sem érdemben, sem képességben nem kiváló, ezért alkalmas rá, hogy bárki azonosítsa magát vele, de az identifikációhoz szükség van legalábbis tényleges emberi tulajdonságok rávetítésére. A való világban a híresség értékét tekintve senki, azzal a különbséggel, hogy státusának eléréséhez szüksége van bizonyos manipulációra és kíméletlenségre. Ezek nem minden esetben nélkülözhetetlenek, mert maga a híresség is lehet dinasztikus napjainkban — Sinatra, Fonda gyermekének lenni elõnyt biztosít –, és mert legalább elvileg elképzelhetõ egy kizárólag managerek által elõállított celebritás is. A döntõ kvalitás azonban, amely rajongóitól megkülönbözteti, s amelyet azok nem tudatosítanak, nem annyira a kíméletlenség, mint inkább, pontosabban, az arcátlanság.

Bármennyire is nélkülözi az érdemet és tehetséget, a híresség hatásában lehet rendkívül kártékony. Mint említettük, a követõt elidegeníti környezetétõl, elvágja társadalmi kapcsolatainak szálait azáltal, hogy a világ és a rajongó közé ékeli magát, egyfajta “virtuális realitást” teremtve, amely egyáltalában nem felel meg a való világnak. Abban a téves, a média manipulátorai által koholt hitben, hogy közötte és bálványa között kapcsolat van, a követõ hiábavalóan fecsérli el szeretetét. Úgy érzi, joggal gyûlölheti — megengedheti magának, hogy gyûlölje — embertársát, akivel az utcán szembekerül, akivel a sors az életben összehozza, amíg ez a bensõséges, választottjához fûzõ kapcsolat fennáll: õk megértik egymást. Vagyis éppen a látszólag minden emberit átölelõ azonosulás szakítja el a többi embertõl. A rock kultúra kétségtelenül megértési alapot teremt fogyasztói között. De ez a közös nyelv sokkal inkább a gyûlöletet, rombolási ösztönt és erõszakot, mint az egymás iránti szimpátiát istápolja, mert de facto a mûfaj gyakorlói túlnyomórészt ilyen beállítottságúak.

Ezen felül korunk jegye és veszélye, hogy a hírnév átváltható közvetlen hatalomra. A Watergate ügy során Nixon mint államfõ és a fegyveres erõk fõparancsnoka megkísérelt a törvény fölé helyezkedni. Ez neki, a top leadernek nem sikerült. O. J. Simpson ezzel szemben azzal a tézissel élt, hogy õ mint celebrity a törvényen kívül áll, a törvény nem vonatkozik rá. A két eset talán indikációnak tekinthetõ arra, hogy a vezérek korából a hírességek korába léptünk.

Simpson San Francisco egyik túlnyomóan feketék által lakott szegénynegyedében született és nõtt fel. Az amerikai football, amelyben kitüntette magát, egyike a legdurvább sportoknak. Így, mondjuk, az erõszak révén sikerült kiemelkednie a nyomorból, s footballhõsi tevékenysége juttatta filmszerepekhez, stb., úgyhogy ma a bona fide hírességek közé sorolható. Ez a férfi, aki mihelyt tehette, hátat fordított gyerekkori környezetének, arra a meggyõzõdésre jutott, hogy õ, mint celebritás, kilépett a közönséges halandók sorából; neki mindent szabad. És ezt be is bizonyította. Annak ellenére, hogy — csak néhány körülményt említve — noha õ tagadta, hogy megfordult volna a gyilkosság színhelyén, feltételezhetõ áldozatának vérét találták lábnyomán; hogy a kérdéses napon bõröndjében álszakállal és tízezer dollárral készült külföldre utazni, az esküdtek felmentették.

Simpson csodálóinak serege, nagyobbrészt nincstelen feketék, azt hitték: O. J. gyõzelme az õ gyõzelmük; a zsûri is feltehetõleg úgy képzelte, hogy önmagát szabadítja fel, mikor a vádlottat felmenti. “Ez a tárgyalás bebizonyította, hogy az amerikai törvényhozás mûködik,” mondták a Los Angeles-i slumök lakói, akiknek megtakarított pénzébõl nem jutott volna O. J. egy napra elegendõ ügyvédi költségeinek kifizetésére. A sors iróniája, hogy ezzel a mondattal öntudatlanul William James igazság-kritériumát idézték.

O. J.-ban a feketék (azzal áltatták magukat, hogy) gyõztek, de a börtönök jobban tömve vannak, mint valaha — éspedig történetesen, népességi aranyszámukat többszörösen felülmúlva, afrikai származasúakkal –, már csak az ért is, mert a fegyenc: árú, s a börtönépítkezés: üzlet. A fegyházak egy részét magáncégek kezelik. Washington államban az egy fegyencre esõ évi költség harmincezer dollár, vagyis több, mint az átlagkereset. A fegyencek száma az USA-ban nemrég elérte a rekordnak számító 1ú1 milliót.

A fegyházak tele vannak, bûnös ellenben nincsen. Az engedékeny társadalom jószándékú, azonban gyakorlatilag csõdhöz vezetõ ideológiája szerint a megértés megszûnteti a felelõsséget: “tout comprendre, c’est tout pardonner.” Ennél is fontosabb hogy, amint ma már mindenki tisztában van vele, a tények az észlelésen alapulnak. Általános iskolai végzettségûek szájából hallani, hogy ” perception is reality,” a látszat valóság. James fentebbi igazság-meghatározása, noha valamelyest félremagyarázott — maga a filozófus tiltakozott az ilyen értelmezés ellen –, nem indok nélkül szolgál a hivatkozók igazolására.

A Simpson tárgyaláson majdnem minden tényt vitattak, a felek mégsem helyezkedtek a radikális szkepszis álláspontjára, elfogadták, hogy O. J. Simpson van és hogy két vérbefagyott holttestett találtak. E nélkül úgysem lehetett volna színre vinni a krimit, amely pedig kiváló kasszadarab volt és gyarapította az összes szereplõ hírnevét, a vádlottat beleértve. Supercelebrity ugyan nem lett belõlük — az elsõosztályú híresség kategóriája kizárja az érdemet és a képességet — s ha érdemmel nem is, de rendkívüli képességekkel mindannyian rendelkeztek: O. J. sportemberként, az ügyvédek az igazság csûrés-csavarásában; de még Marcia Clarknak is jutott anyagilag igen elõnyös szerzõdés egy könyv megírására.

Néhány fanatikus õrült vagy idióta esetleges kivételével ma senki nem ismeri be a bûnösséget, még ha szemtanúk százai bizonyítják is azt; gondoljunk bele: a látszat valóság. A tipikus állampolgár egyszerûen alkatilag, sõt logikailag képtelen rá, hogy tettes legyen. Az igazságszolgáltatás hallgatólagosan nyugtázza ezt a plea bargaining sajátos intézményével, amelynek értelmében a vád alkú tárgya: ha ügyfele hajlandó képletesen beismerni ezt, mi cserében elejtjük azt a vádat. Itt már a tények fiktívvé finomultak, az igazságszolgáltatási folyamat formalitás az ügyész és a védõügyvéd között.

A való világban O. J.-vel Hollywood gyõzött, rajongójából esetleg börtöntöltelék lesz — ha de facto történetesen ártatlan is — mások helyett, mert a börtönvállalatnak szüksége van bennlakókra, és végeredményben azt ítélik el, aki nem tudja megfizetni a magánügyvédet.

Évezredek óta folyik a társasjáték, amit így lehetne nevezni: kinek van igaza? Ahogy valamikor a császárnak, a földesúrnak, a tanult embernek volt, ma a legmagasabb fokon a hírességnek van igaza. Justitiát bekötött szemmel ábrázolták, ám kendõje alól pajkosan kipislantott, hogy lássa, kivel van dolga, s mérlegének nyelve a kiváltságosak felé billent. Ha egyrészt a nyers erõ és erõszak ma kevésbé érvényesül is, másrészt elúszik a felelõsség és az érdem. Az egyetlen érdem, amelynek a posztmodern társadalom hódol, egyenes arányban áll az ismeretségi hányadossal, vagyis az elismerés a felismerés függvénye lett. Tanulmányunk befejezõ szakaszában a fejlõdéstani etika optikájából kíséreljük megállapítani, milyen következmények várhatók egy gyökeresen átalakuló helyzetben ha az erkölcs jelenlegi mellékvágányáról visszaterelõdik az általunk helyesnek ítélt útra.

III. Posztmodern erkölcs 

Darwin 1859-ben közzétett munkája nem tört fel szûz talajt, hiszen gondolkodó emberek már régóta megsejtették a törzsfejlõdés körvonalait; elõdei nem hiányoznak különösen az újkori Nyugat filozófiájában, sõt a Genezis teremtés-sorrendje is mutat már meglepõ párhuzamokat. Köztudomású például, hogy Wallace független kutatások alapján nagyjából egy idõben Darwinéhoz hasonló elméletet fektet le. Barthes kifejezésével élve a 19. század derekán a fejlõdéstan eléri a leírhatósági pontot.

A fejlõdéselmélet által sugalmazott századvégi ún. szociáldarwinisták, Bagehot, Gumplowicz, Sumner, eltértek ugyan Darwin személyes erkölcsi álláspontjától az erõsebb jogát, osztályuralmat és faji felsõbbrendûséget hirdetõ doktrínáikkal, de a fejlõdéselmélet tételei — a kiválasztódás és a legalkalmasabbak fennmaradása — kétségtelenül támaszpontot nyújtottak szemléletükhöz, amennyiben a természet mûködési rendjét a társadalom követendõ példaképének tartjuk.

A kiváló biológus, Thomas H. Huxley — egyébként a Brave New World szerzõjének nagyapja –, aki kezdettõl fogva magáévá tette és természettudományos szempontból igazoltnak tartotta Darwin tézisét, 1893-ban az oxfordi egyetem hallgatósága elõtt élesen elítélte a szociáldarwinizmust. Ebben a klasszikussá vált elõadásában (1) Huxley az emberi civilizációt úgy tekinti, mint lázadást a világrend ellen : “az ember lelkiismerete fellázadt a természet erkölcsi közönye ellen” (2); habár elismeri, hogy a fejlõdés korábbi szakaszaiban a tigris kegyetlenségének, a majom ravaszságának megfelelõ hominid tulajdonságok szelekciós elõnyöket biztosítottak, sõt ennél tovább menve azt sem tagadja, hogy tágabb értelemben maga az ember is része a “kozmikus folyamatnak,” azaz a természetnek, s így csírájukban az ember erényei is megmutatkoznak az összetartásban, amely egy farkasfalkát egybeköt vagy a gyöngédségben, amellyel az õzanya csemetéjét körülveszi, homo sapiens számára mind az erõszak, mind a megtévesztés hátrányosak. Huxley a természet által az emberbe oltott határtalan önzést kárhoztatja, mint a gonoszság forrását (3); a kozmikus evolúcióval szembeállitja az erkölcsi fejlõdést, amelynek lényege éppen a természet kegyetlensége elleni kûzdelem. A cél nem a legalkalmasabbak fennmaradása, hanem “a lehetõ legnagyobb számú ember alkalmassá tétele a fennmaradásra” (4).

Thomas Huxley szenvedélyes, de lényegében következetes okfejtésû elõadása rendkívüli visszhangot keltett. Ami a viktoriánus közvéleményt leginkább megbotránkoztatta benne, az a világrend megalkúvás nélküli elítélése volt; hiszen úgy ildomos, hogy Földünk egy jóindulatú Alkotó, amolyan alkotmányos brit uralkodó keze nyomát viselje. Az óvatos Sir Leslie Stephen (Virginia Woolf apja) a Contemporary Review hasábjain (5) enyhén rosszaló fejcsóválással megdorgálta Huxleyt: bolygónk élettere korlátozott; az alkalmatlanokat “szelíden” ki kell gyomlálni. Az alacsonyabb fajok — akik közé Stephen kétségkívül minden színes népet beszámít, ha tapintata meg is óvja attól, hogy egyúttal minden nem-angolt nyíltan ide soroljon — ellen elkövetett kegyetlenségek sajnálatosak ugyan, azonban “mindazon bennszülött, aki száz évvel ezelõtt Amerikában élt, ma már úgyis halott lenne, még ha a leghumánusabb módon is bántak volna vele” (6). Az állatnak nincsenek emberi értelemben vehetõ érzései; a hízók hálásak lehetnek, hogy gondoskodnak róluk. Stephen cikkének talán legjelentõsebb vonása, hogy kiemeli: a természetben egyensúly uralkodik; a faunát és flórát jellemzõ kölcsönös egymástól való függés (7) értelmében a farkas, amikor a bárányt felfalja, kedvez a juhoknak, amelyek ily módon fürgébekké válnak.

John Dewey is külön tanulmányt (8) szentelt T. H.Huxley elõadásának. Ez az alaposan átgondolt, mértéktartó esszé rátapintott Huxley tézisének gyengéjére. Ha — amint ezt darwinista biológus létére Huxley kénytelen beismerni — az ember eredetileg a “kozmikus folyamat” része, ebbõl logikusan következik, hogy az etikai folyamat nem tagadja a kozmikus folyamatot, hanem éppenséggel beilleszkedik abba: a gyöngék, betegek és öregek iránti törõdés az ember színtjén segít a létért való kûzdelemben, mert a szolidaritás és lojalitás erényei végsõ fokon megerõsítik a társadalmat. Vagyis az alkalmasság fogalma más az embert, mint az állatot illetõen.

A radikálisan a hatalmasok jogát követelõ szociáldarwinisták — akik Stephen álláspontjánál is sokkal kíméletlenebb nézeteket képviseltek — fokozatosan vesztettek népszerûségükbõl. G. E. Moore Principia Ethica c. mûvében “naturalista téveszmének” bélyegzett minden olyan kísérletet, amely természetes tulajdonságokat etikai normákkal szándékozik azonosítani (9). Habár Moore megállapítása apodiktikus volt — nem fûzött hozzá magyarázatot –, és a késõbbi kritika (10) kétségbe vonta helytállóságát, ítélete sújtani látszott a létért való kûzdelmet mint ideált beállító szociológusokat is. Az egész biológiai indítású etika ezzel gyakorlatilag téli álomba merült.

Sociobiology, Edward O. Wilson Harvard professzor terjedelmes mûve, villámcsapásként törte meg ezt a csöndet 1975-ben. Hangoztatva, hogy “eljött az ideje, hogy az erkölcstant egy idõre kivegyük a filozófusok kezébõl és biologizáljuk” (11), Wilson lefektetett egy felvilágosodott (közvetett) önérdekre épült elméletet, amely szerint az ember mind a gén, mind a tudat színvonalán belátja, hogy az együttmüködés biztosítja számára a legnagyobb elõnyt. Késõbb Wilson sarkította ezt a viszonylag konvencionális álláspontot, kijelentve: “az erkölcsnek nincs más kimutatható végsõ szerepe,” mint hogy “a genetikus emberi anyagot sértetlenül megõrizze” (12) — ami alatt értsd, hogy a viselkedés szabályainak csupán tapasztalati indokolásra van szüksége.Tehát a társadalom úgy jó, ahogy van; végsõ fokon a gének gondoskodnak róla, hogy az arra legméltóbbak, más szóval a kûzdelemre legalkalmasabbak érvényesüljenek. Az erkölcs célja nem lehet más, mint hogy alátámassza a biológiai törvények érvényesülését.

Wilson mellett Richard Dawkins tûnt ki mint a szociálbiológia etikai implikációinak nagy hatású tolmácsa, különösen The Selfish Gene [Az önzõ gén] (13) és The Blind Watchmaker [A vak óramûves] (14) címû munkáiban. A szociálbiológiai viták elõterében kezdettõl fogva az altruizmus problémája állt. Lehetséges-e önzetlen cselekvés? Erre a biológusok válasza túlnyomóan és alapvetõen negatív.

Tudományának belsõ logikája a biológust arra készteti, hogy a viselkedés magyarázataként mindenkor az organizmusra származó elõnyt keresse. Az organizmus viselkedésének lényege a gén és génóma által megszabott alkalmasság-maximalizáció (fitness maximizing), amely biztosítja számára az utódaiban való továbbélést. A gén munkája természetesen nem céltudatos; a mikrobiológia és a kevésbé összetett organizmusok szintjén nem a cél, hanem a hatás okozza a kiválasztódást, de a kutató számára a legegyszerûbb a természet mûködését mint egyfajta effektív teleológiát vizsgálni, s a biológus tipikusan így teszi fel magának a kérdést: ha én kolerabacilus lennék, ha én kamélia lennék, hogyan próbálnék viselkedni? Ebben az optikában a cselekvés motivációjának csak a szûkebb értelemben vett érdek felelhet meg.

Darwin elméletének bizonyos részletei már korábban tévesnek bizonyultak vagy kiegészítésre szorultak (a variáció és az öröklõdés pontos mechanizmusa, illetve a mutáció tekintetében). A hatvanas évek közepe óta újabb finomításokra került sor. G. C. Williams bebizonyította, hogy a csoport- helyett az egyedi kiválasztódás képezi a fõ hajtóerõt a fejlõdésben; Hamilton kimutatta, hogy az egyén reproduktív sikeréhez hozzájárulhat az oldalági leszármazottak megsegítése; Trivers szerint ezen felül a kölcsönösség következtében a szelekció kedvezhet a rokoni köteléken kívül lévõknek is. Ennek megfelelõen a mértékadónak tekintett biológusok az alkalmasság-maximalizációt módosították a szélesebb alkalmasság-maximalizáció (inclusive fitness maximizing) elvére. Így, habár egyfelõl az egyéni érdek a csoport érdeke fölé került, másfelõl az oldalági rokonok, sõt a rokonsági viszonyban nem állók is kedvezhetnek a szelekcióban.

Ezeknek a a finomításoknak a szociálbiológusok komoly jelentõséget tulajdonítanak és részint rájuk hivatkozva beszélnek közöttük egyesek altruizmusról. Azonban az önzetlenség terminológiájukban inkább relatív jellegû, s olykor azt a hatást kelti, hogy stratégiai okok késztetik õket használatára. A szociálbiológus — akinek háttere leggyakrabban a rovartan — az emberi társadalmat az ösztönön keresztül látja, s az ösztön célja nem lehet más, mint a leszármazottak biztosítása.

Idevágó példa Richard D. Alexanderé (15), aki megengedi ugyan, hogy az ember képes lehet saját törzsfejlõdésileg adott tulajdonságait a természetes kiválasztás törvényeivel ellenkezõ célok elérésére használni (16), de ez nem következik Alexander premisszáiból és nem felel meg szaktudományi véleményének. Elméletének veleje, hogy az ember minden tette egy (nem szükségépp tudatos) költség/nyereség elemzés következménye. Úgynevezett erkölcsös cselekvések azok, amelyek ideiglenes nettó veszteséggel járnak. Az adakozó például társadalmi elismerésre tesz szert amely, a valószínûségszámítás törvényei szerint, elõbb-utóbb materiális elõnyökhöz is vezet. A társadalom erkölcsi elvárásainak engedelmeskedõ polgár szintén csupán egy ilyen költség/nyereség analízis eredményeként határozza el, hogy adott estben a törvényt nem érdemes megszegni.

Minthogy megyõzõdése szerint az emberi természet a gének nyereség-számító tevékenységére vezethetõ vissza, Alexander értetlenül áll szemben az olyan fiziológiai jelenségekkel, amelyek éppenséggel az egyén érdekei ellen látszanak hatni. Így például rejtélyt jelent számára az arcpirulás, és a legvalószínûtlenebb téziseket eszeli ki, hogy azt elõnyként magyarázhassa. Bár a pirulás arra engedi következtetni környezetünket, hogy hazudunk, ugyanakkor azt is mutatja, hogy nem vagyunk hideg, számító emberek — nem tudjuk leplezni érzelmeinket –, tehát barátokat szerez számunkra, érvel Alexander. Az is elképzelhetõ, mondja, hogy tudatalatti nyereség/veszteség-kiértékelõnk tisztában van vele: a lehetõség elszalasztása, ami esetleg a pirulás következménye, a valóságban megóv egy nagyobb veszteségtõl (17).

Alexander feltételezi, hogy maga az õszinte felháborodás, amivel az emberek visszautasítják, hogy minden cselekedetük az alkalmasság-maximalizáció eredménye, de facto az alkalmasság-maximalizáció érdekében történik (elõnyt biztosít számukra, hogy öntudatlan marad) (18). Ez az érvelés röviden így foglalható össze: “a tény, hogy tagadod állításomat, bizonyítja, hogy nekem van igazam.” Ilyen hozzáállást feltételeznek más doktrínák is, melyek a tudat mûködését lényegében a tudattalan irányítása alá vetettnek tekintik. Álláspontjuk egyszersmind megtámadhatatlan és megvédhetetlen — lehetetlenné teszi a vitát. Alexander azonban igényt támaszt arra, hogy a szociálbiológus szupercápa, aki minden más cápát lenyel.

A szociálbiológia evidens vonzóereje, hogy (a) a kísérleti tudományok presztízsével kecsegtet, (b) valószínûnek tûnik, hogy az emberi viselkedés számos esetben homo sapiens elõdeinek viselkedési formáira vezethetõ vissza, s így az elõbbi fényt vethet az utóbbira. Különösen Wilson nagy munkájának megjelenése és sikere óta a biológiai indítású etika hívekre talált a filozófusok körében, akik fejükre hamut hintve vallják be, hogy valamikor a fejlõdési etika becsmérlõi közé tartoztak. Ezeket a megtért bûnösöket jellemzi általában, hogy az altruizmusnak sokkal kiemelkedõbb szerepet tulajdonítanak, mint a biológiai hátterû szociáletikusok. Minthogy fejlõdéstani elõtételüknek megfelelõen vallják, hogy az önzetlenség ösztönös mechanizmusokból ered, azt az antropoidák, a hominidák és az ember természetében gyökerezõnek tüntetik fel. “Génjeink a moralitás hajlamát csöpögtetik belénk” (19), írja Michael Ruse, a guelphi egyetem filozófia- tanára, aki már elfordul Wilsontól és Dawkinstól, újabb kutatásokra hivatkozva (20). Azonban ha az erkölcsöt egyszerûen az ösztönökben adottnak tekintjük, kitesszük magunkat a vádnak, hogy nincs racionális igazolása. Ehhez Ruse készségesen hozzá is járul (21). Végeredményben tehát a moralitás nem más, mint kollektív illúzió, amellyel saját génjeink átejtenek bennünket az utódok érdekében (22). Ezzel Ruse Alexanderhez hasonló következtésre jut. A tézis, hogy az erkölcs egyszerûen génjeink által belénk helyezett tévhit, azért tûnik számunkra intuitíve annyira nevetségesnek és hihetetlennek, mert ha értelmünkkel felfognánk, hogy a moralitás csupán biológiai epifenomén, nem hinnénk többé benne és így nem is engedelmeskednénk normáinak, érvel Ruse. Ez pedig aláásná a társadalom mûködését.

A filozófiai beállítottságú fejlõdéstani etikusok mint Ruse vagy Robert Richards, az utóbbi a csikágói egyetem professzora, hajlamosak rá, hogy az ember kooperációs képességét és készségét túlbecsüljék. Mivel gyakran szociális téren valamivel haladóbb nézeteik vannak, mint a természettudományban tevékenykedõ kollégáiknak, ha a szociálbiológusokkal karöltve a természetet mint követendõ példaképet akarják tekinteni, szükséges, hogy meggyõzzék magukat: ez egyúttal a társadalmi békéhez és megértéshez vezet. Mintha nem akarnák tudomásul venni, hogy az emberben megvan a hajlandóság az agresszióra, a harcra, az irígységre csakúgy, mint az együttmûködésre. Ezt az ellentmondást domborítja ki Alan Gewirth (23), aki a fejlõdési etikát elvetõ filozófusokhoz tartozik. A fejlõdéstani etikusok egyik fõ idõtöltése, emlékeztet Gewirth, a szûntelen lovaglás a kooperáción. Gewirth idézi Ruse-t, aki szerint “biológiailag eredményesen mûködni annyit jelent, mint kooperálni.” “Dehát akkor mi a helyzet a ragadozókkal?” kérdi Gewirth. A biológia rendjét mint kooperációt látni szembeszökõ abszurditásokhoz vezet. “Amikor a nagy hal felfalja a kis halat, vajon ez Ruse szemében együttmûködés?”

Gewirth valójában nem az együttmûködés hangsúlyozását rosszalja, hanem azt, ami e mögött rejlik. A szociálbiológusok közel egy évszázados hallgatás után folytatták a szociáldarwinisták által megkezdett utat. Mindkét irányzatot gyökeresen a politikai jobboldaliság jellemzi. Alaptézisük, hogy a természetes kiválasztódás érvényesítése szolgáltatja a megfelelõ modellt az emberi társadalom számára. Tehát az adott erõviszonyokat nem kell megbolygatni, a hátrányban lévõket nem szükséges segíteni, stb. Ennek az irónikus oldala, hogy ugyanõk szorgalmazzák a keményebb fegyházbüntetések kiszabását, a rendfenntartás eszközeinek szigorítását és többnyire a fegyverkezés szükségességét is. Vagyis amikor a szociálbiológus dícséri a kooperációt, ez alatt rendszerint a fennálló hatalmi rend zökkenésmentes mûködése mellett tör lándzsát, ami esetleg jelentheti az eltiportak jogát az éhenhaláshoz vagy a villanyszékhez.

George C. Williams a szociálbiológusok sorában az elenyészõ kisebbséghez tartozik annak ellenére, hogy ideológiai ellenfelei sem vonják kétségbe briliáns szakmai kutatásainak jelentõségét. Williams Thomas Huxley szellemi hagyatékát vallja magáénak (24). Ez egy mondatban így foglalható össze: a társadalom erkölcsi haladását nem a kozmikus folyamat utánzása, hanem annak lekûzdése biztosítja. Romantikus hagyományok makacsul kitartanak a mellett, hogy a természet jelenségeiben erkölcsi útmutatást lássunk, írja. Egyesek hátat fordítanak a természet gonoszságának, mások úgy tesznek, mintha nem vennék észre õket. Fõ módszerük a nyelvi kamuflázs, eufémiák kiagyalása ártalmas viszonyok és erkölcsileg elfogadhatatlan állapotok véka alá rejtésére (25).

A nézet, amely szerint a Földet kifejezetten azzal a céllal tervezték, hogy az élet, s különösképp az ember számára alkalmas lakóhelyül szolgáljon, õsi eredetû, emlékeztet bennünket Williams. Az igazság ezzel szemben ennek a fordítottja: az organizmusok kénytelenek alkalmazkodni a környezethez. A folyamat, amely a biotát, a növényzet és állatvilág összességét uralja — a természetes kiválasztás — a rövidlátó egoizmus maximalizációja. Ha valamely organizmus valaha is tesz olyat, ami egy másikon segít, az csak (a) véletlenség vagy mûködési hiba, (b) rokon-szelekció, (c) az adományozónak az átvevõ által történõ kizsákmányoló manipulációja, vagy (d) olyan kölcsönösség alapján történhet, amely elõbb-utóbb az adományozó javát szolgálja. De a rokon-szelekció, kölcsönösség és látszólagos egyetértés maguk is csak parányi töredékét képezik az organizmusok tevékenységének. A biológiai jelenségek legnagyobb hányadát az önzés és féktelen rombolás teszi ki (26).

Williams szerint a Gaia koncepció tévedésen alapul. A fizikai tényezõk feltételezett homeosztatikus szabályozása a stabilitás általános elvének a homeosztázis speciális biológiai állapotával való összetévesztésébõl származik (27). Gaia nem gondoskodik gyermekeirõl. Az autentikusan altruista indítékok, amelyek az ember erkölcsi rendszereinek alapját képezik, nem illenek bele a természetes kiválasztódás logikájába; csak valamely variációs vagy egyéb tévedésben gyökerezhettek. Az emberi humanitás tehát biológiai anomália. Az ilyen tévedések nemritkán elõfordulnak a törzsfejlõdésben, írja (28).

Williams elborzadva szemléli a bioszférát, amelynek tanulmányozására életét szentelte. Ugyanakkor nem szolgáltat semmiféle igazolást arra a meggyõzõdésére, hogy a helyes viselkedés az önzetlenségben keresendõ. A fejlõdéstani etika Darwin óta az altruizmus kérdése körül forog. Azok akik, mint Williams, a tökéletes önzetlenség ideálját tûzik maguk elé, talán csapdába estek. A törvények és etikai kódok lefektetõi , a moralitás szószólói a történelem során felsõbbrendûségi viszonyban álltak azokkal szemben, akikhez buzdításukat intézték, akiknek prédikáltak és akiket megfeddtek: apák, papok, tanárok, fõnökök, vezérek gyermekükkel, híveikkel, tanítványaikkal, alantasaikkal, alattvalóikkal szemben. Mindezekben a viszonyokban a kötelesség elvét hangoztatták; kiindulópontjuk az volt, hogy a másiknak, az aposztrofáltnak kell valamit tennie az erkölcs hirdetõjének érdekében. Ennek megfelelõen a hagyományos etikai rendszerek úgy fogalmazódtak meg, hogy az önfeláldozást, az önzetlenséget alkotóik a másik ember kötelességének tartják és tõle várják el. A tapasztalatlan, naív, könnyen hívõ, tanulatlan ember így gyakran a “moralista” áldozata lett. Az egyenlõség eszménye, a tudomány haladása, az információ terjedése ebben fokozatos változást hozott létre, s ma a tiszta lelkiismeret kufárai — az önbecsülést elõmozdító könyvek szerzõi, pszichiáterek, stb. — egymással versengve biztosítják az embereket ártatlanságukról; vagyis az ellenkezõ hibába estünk.

Maga az irányzat kemény magvát képezõ szociálbiológus (mint Wilson vagy Alexander) nem hibáztatja a természetben található önzést, kizárva az autentikus önzetlenség lehetõségét is. Kutatásának tárgya a hangyaboly, ahol úgyszólván tökéletes rend uralkodik, s a látszólag altruista kooperáció, ami végeredményben a bolylakók nagy részének hasznára válik, kizárólag ösztönön alapul. Ezt vetíti át a szociálbiológus az emberi társadalomra. Alexander majdnem szó szerint arról panaszkodik: az emberek nem képesek belátni, hogy õk tulajdonképpen hangyák. Az ember a játékszabályok szerint csak olyan cselekvésre lehet képes, ami számára utódbiztosítási szempontból tiszta nyereséggel jár.

Csakhogy mikor a biológus kilép szaktárgyának szûk területérõl, hogy az emberi motiváció rugóit vizsgálja, egyszerre elveszti a biztos talajt lába alól. Maga az elõny vagy nyereség fogalma is összetettebbé, problematikusabbá válik. Kétségtelen, hogy mindenki mindenkor csak azt teheti, amit az adott helyzetben a legjobb megoldásnak tart, ami kedvére van, s így állíthatjuk, hogy egy bizonyos mechanizmussal van dolgunk; de ezzel még távolról sem oldottuk meg a kérdést. Az alkalmasság- és nyereség-maximalizáció nem magyarázza meg — különösen figyelembe véve a tényt: az újabb kutatások szerint a csoport-szelekció hatása eltörpül az egyedi szelekciéóhoz képest –, hogy valaki miért adakozik a földkerekség legtávolabbi pontján élõ éhezõ ember javára. A példákat sokszorozhatnánk. Az alkalmasság-maximalizáció alapján nehezen megmagyarázható az is, hogy az ember miért tesz belsõ kényszer hatása alatt sokszor saját legszûkebb értelemben vett érdekei ellen — az arcpirulás erre csak egy parányi példa.Továbbá ha a nyereség-maximalizáció végsõ célja a legjobb képességû utód létrehozása, ez az egyén fennmaradásának szempontjából altruizmus, mivel az utódokról való gondoskodás az egyén számára, a behaviorista kifejezésével élve, nettó veszteség. Ha viszont a szülõ nem gondoskodik gyermekérõl, ha egy személy fogamzásgátláshoz, abortuszhoz, vasektómiához, stb. folyamodik, ez aligha nevezhetõ a reprodukciós nyereség maximalizálásának. Ezek tapasztalati tények az emberrõl, amelyek nem cáfolhatók sem azzal, amit a kutató a mikroszkóp alatt lát a géneket kutatva, sem amit a rovarok társadalmi életérõl megfigyel.

Minden jel arra mutat, hogy homo sapienst, ha bele is tartozik a zoológia birodalmába, egy bizonyos törés választja el a többi élõlénytõl, vagy legalábbis a rovarok viselkedése alapján az ember viselkedése nem kiszámítható. Ebben Huxley és Williams nézetei látszanak igazoltabbnak. El kell ismerni, hogy a fejlõdéstani etika, különösen az utóbbiak kezében, gyarapítja ismereteinket. Általában az ember és más élõlények közötti viselkedési struktúrák összehasonlítása olykor izgalmas meglátásokhoz vezet. Ebben a fõemlõsök kutatása sokkal fontosabb, mint az euszociális rovaroké. Végül, a távoli jövõben — ettõl ma még nagyon messze vagyunk — a biológia képes lehet az öröklõdõ tulajdonságok és a gének közötti összefüggéseket eredményesebben kimutatni és ezáltal az emberi viselkedést részben kiszámítani.

Következetesen érvelve Wilson etikája csak leíró jellegû lehet. Õ elméletileg ezt ia vallja. De minthogy a hangya és az ember között nem alábecsülendõ különbségek vannak, a hangya társadalmát nem lehet egyszerûen átvetíteni az emberére. Wilson gyakorlatilag olyan rendszer híve, ahol a kiváltságosak uralkodnak egy jól megszervezett büntetõ gépezetre támaszkodva. Az általa fémjelzett — ma domináló — szociálbiológia tehát kettõs hatású: pártolja az erõsebb jogát és minimalizálja a felelõsséget. Abban a vakond-életben, amelyet a genetikára, a reflexekre, az ösztönökre építõ behaviorista az embernek tulajdonít, az egyén a fölötte viharzó erõk és tendenciák rabja, amelyeket õ maga meg sem ért. Úgy képzeli, hogy céljai vannak, ám ezeken keresztül csak az alkalmassági maximalizáció beszél belõle, ami szintén vak; a szelekció a valóságban nem tör semmire, csupán az eredményt jelzi. Nem hiába mondja Ruse, hogy az erkölcs kollektív illúzió.

A vélemény, hogy ha ismerjük egy cselekmény körülményeit, a bûnösség szétfoszlik, régi eredetû; elterjedettségérõl tanúskodik, hogy a megértés szó kettõs jelentésû az indoeurópai nyelvekben és, érdekes módon, még inkább a magyarban. Nagy egészében nyilvánvaló humánus fejlõdés ez; diakróniai tanúbizonysága, hogy egy bûntett, amelyért a korai középkorban ólmot öntöttek az elítélt fülébe, ma átlagban pár napi fegyházzal járna. A szociálbiológus tipikusan nem rokonszenvbõl, hanem tudósi minõségében zárja ki a felelõsséget sémájából, de olyan módon, hogy a kauzalitásból fegyvert kovácsol a hatalom javára. A determinizmus kérdésérõl folytatott viták meddõk. Bizonyos azonban, hogy az ember nem képes döntéseit egyedül a sorsra bízva élni, sõt tettei talán még elvben sem kiszámíthatók minden esetben. Nem kiszámíthatók még akkor sem, ha elvetjük a véletlen lehetõségét, mivel maga az elõrejelzés késztetheti arra, hogy elhatározását megváltoztassa. Legfõképp pedig: a szociális lét aligha képzelhetõ el felelõsség nélkül, vagyis érdem nélkül.

A jó és rossz fogalmai szükségesnek látszanak, azonban megalapozásuk nehéz. A tekintélyen és megérzésen alapuló kritériumok bebizonyíthatatlanok. Ezért fordul meg minden etikai rendszer végeredményben a jó szándék körül. Ez nem ugyanaz, mint a hagyományos utilitarizmus, amely csak a kedvezõ következményt tartja szem elõtt. A jó cselekedet meghatározása mint altruizmus nem teljes; logikusan a cselekvõ java éppen úgy szem elõtt tartandó, mint bármely más személyé.

A jelen tanulmány az újabb etikai irányzatok közül csak a fejlõdéstani etikával foglalkozik; ezt azonban igyekeztünk utalásokkal beilleszteni egy szélesebb képbe. Az alábbiakban felvesszük az esszénk elsõ két szakaszában követett fonalat, összekötve a fejlõdéstani etikát, amely korunk egyik jellegzetes doktrínája, azzal a folyamattal, amit úgy jellemeztünk, mint a vezérség (amely a közvetlen, nyers hatalomra épít) viszonylagos elhalványodását a hírességgel szemben. Úgy érveltünk, hogy ez egy kedvezõ általanos tendenciának — az agresszióval szemben a segítés szellemének, az elnyomás ellenében az egyenlõ jogok elvének — a téves, illetõleg parazitikus-manipulatív kiaknázása. A szociálbiológia esete ezzel valamelyest párhuzamos. A Bagehot-Sumner-Wilson vonal kihasználja azt a növekvõ szellemiséget, amely a történelemben a megtorlás és kényszer helyett a megértés és tolerancia eszményét követi. Kikapcsolja ugyan az objektív felelõsséget és az erkölcsöt csak a gének alkalmasság-maximalizáló munkájának tulajdonítja, de ennek alapján a domináció törvényét szentesíti. A szociálbiológiának van azonban egy másik vonala is — amely mellesleg közelebb áll Darwin személyes erkölcsi meggyõzõdéséhez –, a Huxley és Williams által képviselt vonal. E szerint a helyes erkölcs szembeszáll a bioszférát eónok óta uraló kíméletlenséggel és könyörtelenséggel, a hatalmasok jogainak érvényesítése helyett az irgalom és méltányosság elveit hangoztatva. Ennek a szemléletnek esetleges gyöngéje, hogy az ember maga a fejlõdési folyamat része, s hogy a segítés és gyöngédség csírái megtalálhatók a biotában az emberen kívül is. Lehetséges, hogy közelebb jutunk az igazsághoz, ha a természet és a minden emberrel való azonosulás etikája közötti ellentétet kevésbé drámai módon fogalmazzuk meg. Mindenesetre a Huxley-Williams-féle szemlélettel egyetértve a felelõsség szerepét mellõzhetetlennek tartjuk.

Mind a wilsoni szociálbiológia, mind a híresség-kultusz elveti az érdemet — az egyik szerint nincs igazi altruizmus, a másik elvágja az elismerés és az érdem közötti kapcsolatot — és ezzel együtt a jószándékú cselekvésre alapozott erkölcsöt. A híresség, pontosabban a tömegközlési technika és manipulátorai, akik a háttérbõl mozgatják a szálakat, azt hitetik el a nézõvel, hogy õ a hírességen keresztül felemeli magát és éppoly imádatra méltóvá válik. Ez a fajta, a celebritás mögött lapuló manipulátor-manager más, mint akár a karizmával bíró vezér, akár a legitim, ügyviteli szakember-manager. Az információ, a posztmodern korában a vezér szerepe csökken; a manipulátor — gyakran a névleges politikai vezér mögött is, aki egyre inkább csak a ripacs funkcióját tölti be — jellegzetes figura. Hasonló õ ahhoz a homunkuluszhoz, aki a szociálbiológus szerint az ember agyában lakik, hogy tetteit a nyereség-maximalizáció értelmében igazgassa. Koponyánkban ül és hazudik. Hazudik, mint Madonna, aki a képernyõrõl rajongója fölé hajol és azt turbékolja: szeretlek; te és én: mi ugye megértjük egymást? Ez a számítógép, az utódszelekció ügynöke, beszél hangszálainkon keresztül, ahogy Madonna vagy Jackson managere beszél azon a szintetikusan elõállított gólemen keresztül, aki a televízión vibrál és biztosít szerelme valóságáról. Két álomvilág találkozása. Tükrözés. A tudomány és a tömegkultúra összenéznek az erõszak, a belsõ értelmetlenség, és a hírnév, a külsõ értelmetlenség metszõpontján.

A hiresség és az államférfi mögött, amint saját koponyánkban, állnak a láthatatlan managerek. Alexander tudattalan számítógépe, amely villámsebességgel kiszámítja: elpiruljon-e, abból a célból, hogy a lehetõséget maximálisan kihasználja, árnyéka Madonna producereinek, akik a nyereséget maximalizálják az “impresssion management” (29) segítségével.

Egyfelõl a tudomány azt akarja elhitetni velünk, hogy a világ gyökeresen hazug, másfelõl a manager arról akar meggyõzni, hogy hazugsága valóság. Tudomány alatt itt természetesen nem a tudományok összessége értendõ, hanem csak azok az irányzatok, amelyek az objektív megismerés lehetõségét is tagadják. Esszénk terjedelmének megfelelõen típusokra egyszerûsítve kényszerültünk a tendenciák képviselõit ismertetni, így egyes személyek esetében nem voltunk árnyékoltan szabatosak. De rá kell mutatni: különösen a szociálbiológia síkján fennforog a veszély, hogy a felelõsség tagadásával egy parancsuralmi rendszer érdekében egyengetik az utat.

Ami a celebritás-imádatot illeti, ez a csalás és öncsalás csak igen kevés emberen segít. Lényegében monumentális szemfényvesztésrõl van itt szó. Az érdemnélküli híresség nem emeli föl magához hívét, hanem ellenkezõleg a porba taszítja, elidegeníti embertársaitól és egy üres képzelgés rabjává teszi. Circulus vitiosust teremt. Ezt a végzetes áramkört rövidre kell zárni, hogy az emberek az egymás iránti megbecsülés és szeretet napfényében újra egymásra találhassanak.

 

Jegyzetek 
A szövegben elõforduló idegennyelvû idézetek fordítása a jelen tanulmány szerzõinek munkája.
I.
1. Warren G. Bennis: ” Where Have all the Leaders Gone?” The Technology Review,
75:9 (March-April 1977), 6. o.
2. u. o. 11. o.
3. Pl., X.Y., “a product of Harvard.”
4. Így fordítjuk az angol nyelvû társadalomtudományban gyakran használt “core
meaning” kifejezést.
5. Habár korántsem általánosan elfogadott. Jean-François Lyotard La condition
postmoderne: rapport sur le savoir c. mûvében (1979) meggyõzõen bírálja a
tendenciát, amely mindent a teljesítmény-eredményesség szemszögébõl ítél meg.
6. Ralph M. Stogdill, Handbook of Leadership, The Free Press, 1974.
7. David D. Van Fleet és Gary A. Yukl: A Century of Leadership Research, in: Papers
Dedicated to the Development of Modern Management, 1986 , 15. o.
8. i. m. 411. o.
9. u. o. 292. o.
10. Contemporary Issues in Leadership, szerk. William E. Rosenbach és Robert L.
Taylor, Westview Press, 1989, 91-2. o.
11. Esetleges párhuzamok észlelhetõk itt Konrád György és Szelényi Iván Az
értelmiség útja az osztályhatalomhoz (Gondolat, 1989) címû esszéjében kifejezett
tézisével.
12. A klasszikusnak számító mû ebbõl az idõbõl Robert S. Lynd és Helen Lynd
monográfiája: Middletown (Harcourt, 1929).
13. Abraham Zaleznik: “The Leadership Gap,” The Washington Quarterly, 6:1 (Winter
1983), 41. o.
14. Abraham Zaleznik: “Charismatic and Consensus Leaders: A Psychological
Comparison, Bulletin of the Menninger Clinic, 38:3 (May 1974) 225. o.
15. Thomas E. Cronin: “Thinking and Learning About Leadership,” Presidential
Studies Quarterly, 14:1 (Winter 1984) 23. o.
16. James McGregor Burns: Leadership, Harper & Row, 1978 ; B. M. Bass:
Leadership and Performance Beyond Expectations, The Free Press, 1985.
17. Robert Kegan: The Evolving Self: Problem and Processing in Human
Development, Harvard University Press, 1982.
18. Karl W. Kuhnert és Philip Lewis: “Transactional and Transformational Leadership: A Constructive/Developmental Analysis,” The Academy of Management Review, 12:4 (1987) 655-6. o.
19. Lásd David A. Nadler és Michael L. Tushman: “What Makes for Magic Leadership?” Fortune, 1988. június 6, 261-2. o.
20. Marshall Sashkin: Visionary Leadership: A Perspective from Education, in: Contemporary Issues in Leadership, 222-3. o.
21. u. o. 231. o.
22. Time, 1994. dec. 5, 76-7. o.
23. Contemporary Issues in Leadership, 207. o.
24. Alvin Toffler, The Third Wave, Bantam Books, 1981, lásd pl. 441. o.
25. u. o. 28. fejezet.
26. Robert E. Kelley: “In Praise of Followers,” Harvard Business Review (Nov.-Dec. 1988) 131-2. o.
27. Robert K. Greenleaf: Servant Leadership, A Journey into the Nature of Legitimate Power and Greatness, Paulist Press, 1977.
28. u. o. 10. o.
29. u. o. 12-3. o.
30. u. o. 30. o.
31. Peter M. Senge: The Fifth Discipline: The Art and Practice of the Learning Organization, Doubleday, 1990.
32. u. o. 14. o.
33. u. o. 5. o.
34. u. o. 16. o.
35. Frederick G. Bailey: Humbuggery and Manipulation : The Art of Leadership, Cornell University Press, 1988,1-2. o.
36. u. o. elõszó, ix. o.
37. u. o. 46. o. 
II.
A tanulmányunk második részében tárgyalt folyamatnak tudomásunk szerint szorosabb értelemben még nincs irodalma. Habár fejtegetéseink itt talán bizonyos fokig úttörõnek mondhatók, szélesebb témakörök alcsoportjait képezik vagy azokkal átfedõ viszonyban állnak. Ezek közé tartoznak: az árúcsere szerepe korunk társadalmában; az autenticitás és identitás az információ korában; a technológia kulturális vonatkozásai; a média mint az elidegenedés eszköze; a propaganda és publicitás buktatói. Az idevágó munkák megjelölése messze túlhaladná egy rövid tanulmány kereteit. Megemlítünk itt néhány klasszikussá vált vagy nagy hatású mûvet: Lukács György: Geschichte und Klassenbewußtsein, 1923; Jean-Paul Sartre, L’Être et le néant, 1943; Max Horkheimer és Theodor W. Adorno: Dialektik der Aufklärung, 1947; Herbert Marcuse: One Dimensional Man, 1964; Michel Foucault: Les Mots et les choses, 1966; Roland Barthes: Mythologies, 1970; Jean Baudrillard: L’Échange symbolique et la mort, 1976. Ezek az írások élesen kidomborítva világítanak rá az iparosodott, illetve posztindusztriális társadalom problémáira és jobbára globálisan elítélõ jellegûek. A mi álláspontunk számos kérdésben megegyezõ, azonban általában érzékelhetõen kevésbé negatív. A tárgy újabb amerikai visszhangjának képviselõi közül a tájékozódás kedvéért kiemeljük az alábbiakat: David L. Paletz és Robert M. Entman: Media Power Politics, 1981; Media Power in Politics, szerk. Doris A. Graber, 1984; Timothy W. Luke: Screens of Power: Ideology, Domination and Resistance in Informational Society, 1989. 
III.
1. Thomas H. Huxley: Prolegomena és Evolution and Ethics in:Collected Essays, Macmillan [1894] 1898, Vol. ix., 1-116. o.
2. u. o. 57. o.
3. u. o. 50. o.
4. u. o. 67. o.
5. Leslie Stephen: “Evolution and the Struggle for Existence,” The Contemporary Review 64 (August 1893), 157-70. o.
6. u. o. 159. o.
7. u. o. 152. o.
8. John Dewey: “Evolution and Ethics,” The Monist, Vol. viii., No. 3., 1898. április, 321-41. o.
9. George E. Moore: Principia Ethica, Cambridge University Press, 1903, 46. o.
10. Pl. John R. Searle: “How to Derive ‘Ought’ from ‘Is,'” Philosophical Review, Vol. 73. (1964), 43-58. o.
11. Edward O. Wilson: Sociobiology, Harvard University Press, 1975, 562. o.
12. Edward O. Wilson: On Human Nature, Cambridge University Press, 1978, 167. o.
13. Richard Dawkins: The Selfish Gene, Oxford University Press, 1976.
14. Richard Dawkins: The Blind Watchmaker, Oxford University Press, 1986.
15. Richard D. Alexander: The Biology of Moral Systems, de Gruyter, 1987.
16. Richard D. Alexander: Biological Considerations in the Analysis of Morality, in: Evolutionary Ethics, szerk. Matthew H. Nitecki és Doris V. Nitecki, State University of New York Press, 1993, 192. o.
17. u. o. 191. o.
18. u. o. 182. o.
19. Michael Ruse: The New Evolutionary Ethics, in: Evolutionary Ethics, 148. o. Lásd még: Michael Ruse: Taking Darwin Seriously, Blackwell, 1986.
20. F. de Waal: Chimpanzee Politics, Jonathan Cape, 1982; J. Goodall: The Chimpanzees of Gombe, Harvard University Press, 1984.
21. i. m. 153. o.
22. John L. Mackie: Ethics: Inventing Right and Wrong, Penguin, 1977.
23. Alan Gewirth: Reason and Morality, University of Chicago Press, 1978.
24. Õ rendezte sajtó alá és kommentálta Huxley Evolution and Ethics-ének új kiadását (Princeton University Press, 1989.).
25. Zygon 23 (1988), 383-407. o.
26. George C. Williams: Mother Nature Is a Wicked Old Witch, in: Evolutionary Ethics, 228-9. o.
27. u. o. 230. o.
28. u. o. 229. o.
29. A kedvezõ benyomáskeltés stratégiája.